Hallóként alapjáraton nem feltétlenül gondolunk bele, hogy mennyire kivételes helyzetben vagyunk.
A hallás ebben a mai zajos világban igazi privilégium: ha birtoklod, előnyökhöz juttat azokhoz képest, akik nem, vagy kevesebbet hallanak. A hallás hiánya kommunikációs gát, ezzel hoz hátrányos helyzetbe.Ahogy Helen Keller, híres amerikai siketvak írónő is megírta:
„A vakság elválaszt a dolgoktól, a siketség elválaszt az emberektől.”
Ehhez kapcsolódik az a felvétel, amit ma hoztam. A fickó amerikai CODA, anyanyelvi szinten jelelő halló. Miért tartom fontosnak a filmet? Mert: 1. Érthető példával bemutatja, hogy mit jelent a gyakorlatban a privilégium, a kivételezett helyzet. 2. Felveti a gondolatot: vajonelőnyös helyzetben lévőként tehetek-e valamit azért, hogy a hátrányosabb helyzetűeknek jobb legyen? 3. Feldobja a kérdést:
Hogyan használhatjuk a hallás privilégiumát a jelnyelvhasználó közösség javára?
Épp egy reptéri váróban ülök, Kansas felé menet, ahol majd siket fiatalokkal lógok egy kicsit, és workshopot tartok jelnyelvvel foglalkozó szakembereknek.
Mai gondolataimat Captain Valor-ral kezdeném:YouTuber, aki jelelt dalokat töltöget fel. Nemrég megpróbált gyűjtést indítani azért, hogy még több videót készíthessen. A siket közösség felháborodással reagált, és követelték, hogy hagyja abba.
A válasza itt látható. /.../ A következőt gondolom a posztjáról: bravó! Miután megtette a kötelező köröket (kutatást végzett a témában), ez az ember elnézést kért a siket közösségtől.
De nem csak ennyi: ezután közérthető magyarázatot tett közzé a "privilégium" fogalmáról. Arról, hogy mit jelent, és hogyan kapcsolódik az ő munkájához, a fordításaihoz. Tehát, nem csak tiszteletet tanúsított a siket közösség iránt, hanem szavai tanulsággal szolgálnak a jelnyelvi és egyéb közösségek számára is.
Privilégium az, amikor a társadalom bizonyos embereket kivételes helyzetbe helyez, szabad mozgást hagy nekik, másoknak viszont nem engedi meg ugyanezt.
Íme az igazság ideje: én egy 30-as évei végén járó, fehér, heteroszexuális férfi vagyok, aki halló... mondhatnám, hogy a privilégiumok díszpéldánya! A társadalom kivételesen kiemelt státuszt adott nekem. Ez van, és gyakran elgondolkodom: hogyan használom ezt a kivételes helyzetemet?
Nemrég akadtam rá egy színesbőrű hölgy videójára. Elmeséli egy bevásárlás közben megesett élményét. A privilégiumról is szó esik.
A történet tolmácsolva:
A sógornőm félvér, de kinézetre fehér: kék szemű, és fehérebb bőrű, mint a legtöbb fehér. Nagyon fehér. Ő és én együtt nőttünk fel. Együtt neveltük fel a gyerekeinket, akik így közeli unokatestvérek lettek, és mi, tudod, mi ilyen csodálatos, nagyon-nagyon sokszínű család vagyunk.
Szóval egy nap elmentünk a "Safeway-be" (üzlet), és Kathleen sógornőm előttem állt a sorban, írta a csekket a vásárláshoz. Mellettem ott állt az akkor 10 éves lányom, pontosan mögötte, és készült, hogy segítsen nekem bepakolni.
Szóval Kathleen került sorra a pénztárnál, egy vörösesszőke, szeplős, kedves és barátságos fiatal nőnél. Beszédbe elegyedett Kathleen-nel:
- Jó napot, hogy van? Szép napunk van ma."
Cseverésztek, Kathy megírta a csekket, és kicsit odébb lépett a csomagokkal, hogy megvárjon. Mint mondtam, Kathleen fehérbőrűnek látszik... És akkor jöttem én. Semmi csevely, még csak fel sem nézett rám, pár szó és már a csekkemet írtam. A lányom tíz éves, persze azonnal észrevette, hogy máshogy szólt hozzám. Szóval írtam a csekket, és akkor azt mondta:
- "Kérek két darab igazolványt."
A kislányom rám nézett, és nagyon-nagyon szégyellte magát, a szeméből majdnem kibuggyantak a könnyek.
- "Anya, ugye... ugye nem hagyod ezt? Miért csinálja ezt velünk?"
Szóval megpróbáltam kitalálni, mit is csináljak. Mögöttem két idősebb fehér nő állt, azt gondoltam magamban:
- "Oké, ha visszaszólok, akkor a végén még én leszek a balhés fekete nő." Ugye? "És akkor ők majd azt mondják, hogy én csinálom itt a cirkuszt."
Úgyhogy odaadtam a két darab igazolványt. Néha neked kell megválasztanod a csatáidat, nem? De ettől csak rosszabb lett.
A nő elővette a "Hamis csekk" könyvet. Ebben írják össze, kik próbáltak rossz csekkel fizetni. Elkezdett keresgélni ebben a füzetben, hogy benne van-e az igazolványszámom.
Ekkor felgyorsultak az események. Én ott álltam, próbáltam kitalálni, mit csináljak, és ez az egész borzasztóan megalázó volt. Ekkor a lányom már teljesen ki volt borulva érzelmileg (tíz éves...). Az unokahúgom visszalépett mellém, és megkérdezte a nőt:
- "Elnézést, miért csinálja ezt?"
A pénztáros visszakérdezett:
- "Mire gondol?"
[Kathleen] - "Miért van szükség erre? Miért csinálja?"
[pénztáros] - "Hát... ööö... ez a szabály."
[Kathleen] - "Nem, mert velem nem csinálta."
[pénztáros] - "Jó, de tudom, hogy maga szokott ide járni."
[Kathleen] - "Nem. Ő jár ide évek óta. Én még csak három hónapja lakom itt."
Ennél a pontnál megszólalt a két idősebb hölgy:
- "Nahát! El sem hiszem, mit csinált ez a pénztáros ezzel a nővel, ez teljesen elfogadhatatlan!"
És ekkor odajött a tulajdonos is!
- "Valami gond van?"
Az unokatestvérem válaszolt:
- "Igen, gond van. Ez és ez történt...."
Tehát Kathleen úgy használta fel a "fehér-privilégiumát" - még akkor is, ha közben félvér-, hogy felismerte, mennyivel nagyobb súlya van annak, ha Ő szól, Ő mondja el, Ő mutat rá az igazságtalanságra, és az eset kapcsán Ő lehet befolyással mindenkire a helységben.
Nem is tudom, hogyan alakult volna, ha fekete nőként én mondtam volna azt, hogy "Ez igazságtalan. Miért csinálja ezt velem?" Vajon ugyanez lett volna a végeredmény?
Kathleen tudta, hogy ő más helyzetben van, mint én. A fehér-privilégiumát arra használta, hogy tanítson vele, és helyrehozzon egy kellemetlen szituációt. Ezt Te is megteheted , minden egyes nap.
Csodálatos! Ennek a nőnek a története elgondolkodtat. Hogyan használom én, és a siket közösség többi halló tagja, a hallás privilégiumát? Kiemelt helyzetünkkel nem elnyomjuk-e a siket közösséget? Még ha nem is ez a szándékunk, a végén nem a szándék számít, hanem az eredmény. Ez a mi hatáskörünk. Vagy úgy használjuk-e a privilégiumunkat, hogy esélyt teremtsünk a siket közösség tagjainak, hogy pozitív legyen a végeredmény? De nem csak a siket közösségről van itt szó. A többi, alárendelt közösség tagjai is segítségért kiáltanak azokhoz, akiknek megvannak az előjogaik; tulajdonképpen azt mondják: "Ez közös ügyünk, hol van a támogatásod?!" A jelnyelvhasználó közösség halló tagjaiként a mi felelősségünk, hogy a siket közösség javára fordítsuk a privilégiumunkat. A kérdésem pedig: Milyen módokon használhatjuk a siket közösség javára a privilégiumunkat?
A válaszokat, ötleteket, véleményeket, esetleg személyes tapasztalatokat írjátok meg kommentben!
Korábban volt már egy poszt indián jelekről, folytatásként ma pár videót hoztam. Elsőként talán érdemes elmondani: nincs egy közös amerikai indián jelnyelv. A különböző indián törzsek ugyanúgy különböző nyelveken beszéltek/jeleltek, ahogy Európában a különböző nemzetek. Történetük nem túl vidám: a felfedezések során az őslakos amerikai indiánok nagy részét megölték, vagy a felfedezők "megtérítés" címszóval rájuk erőszakolták saját nyelvüket és vallásukat. Így máris érthető, miért hallani keveset indián jelelőkről: mert az eredeti számukhoz képest kevesen maradtak.
Mai első film 1930-ból való:Furcsa Bagoly, cheyenne indián meséli el egy vadászat történetét. Érdemes megfigyelni: a két szélső törzsfőnök végig hatalmas szigorral ül, mintha rá sem néznének a jelelőre, csak a szemük sarkából követik. Aztán a végén, a nagy összenevetésből kiderül, hogy mégiscsak jó a sztori. :-)
Ezen a linkelt videón (KATT) különböző törzsek vezetői mutatkoznak be röviden. A film ugyanakkor, ugyanott készült, mint az előző. Az egész Scott generálisnak köszönhető: összehívta a környék indián vezetőit, hogy mutassák be jelnyelvüket. (a videón is rajta van, ő a szemüveges, idősebb férfi, aki elsőként jelel). A filmfeliratokat is ő készítette. Gyakorlatilag indián jelnyelvi konferenciát szervezett: fontosnak tartotta, hogy ez a tudás fennmaradjon.
Miért volt szükség erre a jelnyelvi találkozóra? A Scott generális elmondása szerint azért, mert a fiatalok nem tanulták már az idősek jelnyelveit, ezért félő volt, hogy azok végleg elvesznek. Azért hívta össze a törzsfőnököket, hogy videóra vegye őket, hogy legalább filmszalagon megmaradjanak a törzsi jelek az utókornak.Ezután minden törzsfő bemutatja, mi a törzse jele, honnan jött, és még pár szót, de persze vannak visszafogottabbak is, akik csak a lényegre szorítkoznak. Többen is elmondják, hogy ugyan nem egy a nyelvük, mégis összetartoznak.
Kicsit későbbi, 1940-es a következő videó a sziú indiánok jeleiről. A jelelő maga nem indián: ő James Henry Cook kapitány, és elmondása szerint a sziúktól tanult jelelni.
Végül pedig egy kis kortárs: egy apacs származású fiatalember (4:00-tól), és a lenape-törzsből származó Tony Nagymama (4:38-tól) jelelnek pár szót.