Lidia León örökletes, egyre súlyosbodó betegsége miatt lett siketvak. A komoly nehézségekkel küzdő, mégis energikus, életerős, vidám személyiségű, spanyol (pontosabban katalán) hölgy - saját bevallása szerint - rengeteg élményt, barátokat és diplomát szerzett, majd könyvet is írt. Ez volt az első, teljes mértékben akadálymentesen kiadott könyv Spanyolországban.
A könyv első fejezete jelnyelvi változatban megtalálható ITT!
A történet vége sajnos nem happy end: december közepén, negyvenes éveiben járva, Lidia elhunyt. Vele készült a következő interjú, még 2013. márciusában, ahol szintén tükröződik az az erő és optimizmus, ami a hozzáállását jellemezhette.
 |
| Lidia León, könyvének bemutatóján, 2013-ban |
"Elsősorban Lídia vagyok, csak másodsorban siketvak
A beszélgetés nagy részét Joan Gil, katalán jelnyelvi tolmács segítségével
folytatjuk. Pár kérdést a számítógépébe, vagy a tenyerébe nagybetűket
írva teszek fel Lídiának. A mélyebb kommunikáció azonban nem szavakkal vagy
jelekkel, hanem spontán ölelésen keresztül zajlik, amikor elbúcsúzik tőlem. Ebben a mozdulatban benne van annak a nőnek
minden ereje, kedvessége és öröme, aki élete legnehezebb éveiről a "Sok harc, hogy adhassak" című könyvében mesél. (Eredeti cím:
¡Mucha guerra por dar!, Salvatella Kiadó). Ez az első olyan könyv, ami
teljes mértékben akadálymentes, és nem tesz különbséget látók, siketek, vakok,
és siketvakok között.
- Ha filmet forgatna
az életéről, mi lenne az első jelenet?
- Nyaralások a családommal. Van egy lakókocsink, és a szüleimmel mindig
elutazunk valahova. A barátaim és az ő segítségükkel akárhová eljutok, ha úgy
alakul. Még Tibidado-ba is (vidámpark Barcelonában), ahol szuperül érzem magam.
- Ez nagy dolog:
mindent kipróbálni.
-Arra nagyon büszke vagyok, hogy siketvakként,
a jelnyelv ismerete nélkül egyetemre jártam, és szociálpedagógiából
lediplomáztam. Tanultam, dolgoztam,
utaztam, éltem párkapcsolatban, és elváltam, ahogy mások is.
- De ez Önnek sokkal
több energiába kerül. Honnan meríti az erőt?
- Csak úgy jön, én ilyen vagyok, nagyon életrevaló. Nagy az életkedvem, és azt gondolom, ez igazi áldás.
- Már kislányként is
ilyen volt?
-Ugyanilyen
életteli voltam, ugyanezzel a temperamentummal, de nem voltam ennyire pozitív. A
gondjaimnak köszönhetően átgondoltam, mi fontos az életben, és ez bölcsebbé
tett. Természetes, hogy vannak hullámhegyek
és -völgyek, hiszen nagy problémákkal küzdök, de mindig előrejutok. A család és
a barátok segítenek, vigyáznak rám, törődnek velem, de úgy, hogy nem védenek túl. És itt van Nayima is,
aki elkísér vásárolni, és a nap 24 órájában velem van. Soha nem vagyok egyedül.
- Milyen gondolatokkal
kel fel reggelente?
- Arra gondolok, hogy egy új nap kezdődik, egy új kaland, új harc, de a jó
értelemben véve. Néha meg rosszkedvűen kelek, de az én személyiségemmel ez normális.
-Jobb lehet nem a
közelében lenni, amikor mérges...
-Hajjaj! /kezét a fejéhez emeli/ Nagyon, nagyon erős a személyiségem. Ez
jó is és rossz is, mert küzdésre késztet, de arra is, hogy nem tudok
hallgatni. Egyáltalán nem vagyok konformista, és mindig azt kell tennem, amit
én akarok /nevet/. Elsősorban Lídia
vagyok, és csak másodsorban egy komoly betegséggel küzdő, siketvak személy.
- Ön tehetséges, és humorérzéke
is van. Mi az, amit úgy nevez, "a Nefi"?
-17 éves koromban II. típusú neurofibromatózist diagnosztizáltak nálam. Ez
egy örökletes betegség, ami folyamatosan
terjed tovább, és az állapotom romlik. A testemen tumorok jelennek meg, és folyamatosan
veszítem el a fizikális képességeimet. Rengetegszer operáltak. 20 évesen lettem
siketvak, a bal szememmel látok halvány körvonalakat, nem tudok járni. És
ha ez még nem lenne elég, leukémiás is lettem. Az én problémáimnak nincs
megoldása, de elfogadtam, és alkalmazkodom a változásokhoz.
-Milyen emlékei vannak
a gyerek- és fiatalkoráról?
-Vidéken látom magam, ahogy az
unokatestvéreimmel játszom, megállás nélkül. Belém ivódott anyukám és apukám
hangja, a víz csobbanása, néhány dal... Imádtam a Mecano-t (korábban népszerű, spanyol együttes), és
megőriztem a lemezeiket: Hijo de la luna, Aidalai... Elolvasom a dalszövegeket, és elkezdek énekelni,
táncolni. Ezek a boldogság pillanatai, de az örök boldogság nem létezik.
-E hónap 28-án lesz 41
éves. Milyen ajándékot kérne?
-/gondolkodik/ Hogy kicsit gondolkodjunk el az életünkről, a fontos dolgokról, amit nem értékelünk, mert túl
elfoglaltak vagyunk. Szeretni és szeretve lenni: ez a fontos, nem pedig a pénz.
A pénz semmi, olyan, mint egy boldogtalan szerelem.
-Visszatérve az
elejére... egy, az életéről forgatott filmhez már több is az esemény, mint
kellene.
-Megfordult már a fejemben a dolog, ne higgye, de ez inkább csak álom... Talán egy
rövidfilm még elképzelhető lenne, ami elmeséli a történetemet. Nem kellene főszereplőt sem keresni, én
magam lennék, egyáltalán nem vagyok szégyenlős. Sőt, a forgatókönyvet is
megírnám, ha valaki megtanít, hogyan kell."
