Japán szakdolgozat a magyar jelnyelvről

Tudtátok, hogy Oszakában, Japán második legnagyobb városában magyar szak is van az egyetemen? (Én egészen sokáig nem tudtam, ezzel valószínűleg nem voltam egyedül.) Azt meg álmodni sem mertem volna, hogy akad olyan Japánban, aki a magyar jelnyelvről ír szakdolgozatot. Pedig így van: Asuka, az oszakai magyar szak egyik végzős hallgatója ezt a témát választotta.

Egy ismerősömön keresztül keresett meg, segítettem az anyaggyűjtésben. Örömmel tettem; büszke vagyok rá, hogy a világ másik felén valaki a magyar (jel)nyelvet tünteti ki figyelmével. Egyet kértem cserébe: szeretnék vele interjút készíteni. 

Ezt olvashatjátok alább. Rövidke, de számomra nagyon kedves. :) És hozzáteszem: teljes egészében magyarul készült. A hitelesség kedvéért a válaszokat érintetlenül hagytam, egy-egy szerkesztői kiegészítést kivéve.

Ismerjétek meg Asukát :)

Az Oszakai Egyetem magyar szakos hallgatói, jobbra lent Asuka 

Szia Asuka! Köszönöm az interjú lehetőségét! Először a tanulmányaidról kérdezlek. Miért pont a magyar nyelv?

Asuka: Európai nyelvra kíváncsi voltam, mert én Ázsiában élek. Például német vagy francia nyelevet sok egyetemen tudnák tanulni, de magyar szak csak Oszakai Egyetemen van. Ezért én választottam magyar nyelvet. 

Mesélj kicsit a magyar szakról. Hányan vagytok, milyen tantárgyakat tanultok?

A.: Összesen körülbelül nyolcvanan vagyunk. A tantárgyak magyar nyelvtan, tölténelem, irodalom, kultúra stb.

Honnan jött a szakdolgozatod témája, hogyhogy a magyar jelnyelvről írsz?

A.:  Először megtudtam, hogy Magyarországon már van egy jelnyelvi törvény. Japánban még nincs. Szeretnék összehasonlítani két ország történelmet. Például jelnyelv születése és siket gyerekek oktatása stb.

Tanulod, vagy tanultad a japán jelnyelvet? Ha igen, milyen szintre jutottál?

A.:  Kezdő vagyok. Csak tévé programmet nézek, és tanulom. Szeretnék találkozni sok Siketekkel, és gyakorolni a jelnyelvet.

A kutatásod során milyen fő különbségeket látsz a magyar jelnyelv és a japán jelnyelv között?

A.:  A japán jelnyelv még nem egy (elfogadott*) nyelv. Azt hiszem, hogy ez a legnagyobb különbség.

Az alábbi képen a magyar szakosok előadása látható (köztük Te is). Mesélnél picit, mit adtatok elő, milyen alkalomból?

A.: Két évvel ezelőtt a rövid dráma Sómlói galsukát  jásztottuk (rövid, zenés darab, népszerű magyar színészek előadásában, megnézhető ITT*).  A tanárunk megtalálta ez a drámát a Youtube-n. 

Pillanatkép az oszakai magyar szakosok "Somlói galuska" című előadásából

Végezetül: mi az az öt dolog a magyar kultúrában, ami a legjobban tetszik?

A.:  Biztonságos város, finom étel, érdekes film, szép néptánc és nagyon kedves magyar emberek.

Köszönöm  a válaszokat,  sok sikert a záróvizsgához!

*szerkesztői kiegészítések

Nem jelnyelvi téma, de akit esetleg érdekelnek az magyar szakosok írásai a japán kultúráról, olvasgassa a blogjukat. Szerintem érdemes! 

"Elsősorban Lídia vagyok, csak másodsorban siketvak"

Lidia León örökletes, egyre súlyosbodó betegsége miatt lett siketvak. A komoly nehézségekkel küzdő, mégis energikus, életerős, vidám személyiségű, spanyol (pontosabban katalán) hölgy - saját bevallása szerint - rengeteg élményt, barátokat és diplomát szerzett, majd könyvet is írt. Ez volt az első, teljes mértékben akadálymentesen kiadott könyv Spanyolországban. 

A könyv első fejezete jelnyelvi változatban megtalálható ITT!

A történet vége sajnos nem happy end: december közepén, negyvenes éveiben járva, Lidia elhunyt. Vele készült a következő interjú, még 2013. márciusában, ahol szintén tükröződik az az erő és optimizmus, ami a hozzáállását jellemezhette. 

Lidia León, könyvének bemutatóján, 2013-ban

Gemma Tramullas interjúja. 

"Elsősorban Lídia vagyok, csak másodsorban siketvak

A beszélgetés nagy részét Joan Gil, katalán jelnyelvi tolmács segítségével folytatjuk. Pár kérdést a számítógépébe, vagy a tenyerébe nagybetűket írva teszek fel Lídiának. A mélyebb kommunikáció azonban nem szavakkal vagy jelekkel, hanem spontán ölelésen keresztül zajlik, amikor elbúcsúzik tőlem. Ebben a mozdulatban benne van annak a nőnek minden ereje, kedvessége és öröme, aki élete legnehezebb éveiről a "Sok harc, hogy adhassak" című könyvében mesél. (Eredeti cím: ¡Mucha guerra por dar!, Salvatella Kiadó). Ez az első olyan könyv, ami teljes mértékben akadálymentes, és nem tesz különbséget látók, siketek, vakok, és siketvakok között.

- Ha filmet forgatna az életéről, mi lenne az első jelenet?

- Nyaralások a családommal. Van egy lakókocsink, és a szüleimmel mindig elutazunk valahova. A barátaim és az ő segítségükkel akárhová eljutok, ha úgy alakul. Még Tibidado-ba is (vidámpark Barcelonában), ahol szuperül érzem magam.

- Ez nagy dolog: mindent kipróbálni.

-Arra nagyon büszke vagyok, hogy siketvakként, a jelnyelv ismerete nélkül egyetemre jártam, és szociálpedagógiából lediplomáztam.  Tanultam, dolgoztam, utaztam, éltem párkapcsolatban, és elváltam, ahogy mások is.  

- De ez Önnek sokkal több energiába kerül. Honnan meríti az erőt?

- Csak úgy jön, én ilyen vagyok, nagyon életrevaló. Nagy az életkedvem, és azt gondolom, ez igazi áldás.

- Már kislányként is ilyen volt?

 -Ugyanilyen életteli voltam, ugyanezzel a temperamentummal, de nem voltam ennyire pozitív. A gondjaimnak köszönhetően átgondoltam, mi fontos az életben, és ez bölcsebbé tett.  Természetes, hogy vannak hullámhegyek és -völgyek, hiszen nagy problémákkal küzdök, de mindig előrejutok. A család és a barátok segítenek, vigyáznak rám, törődnek velem, de úgy, hogy nem védenek túl.  És itt van Nayima is, aki elkísér vásárolni, és a nap 24 órájában velem van. Soha nem vagyok egyedül.

- Milyen gondolatokkal kel fel reggelente?

- Arra gondolok, hogy egy új nap kezdődik, egy új kaland, új harc, de a jó értelemben véve. Néha meg rosszkedvűen kelek, de az én személyiségemmel ez normális.

-Jobb lehet nem a közelében lenni, amikor mérges...

-Hajjaj! /kezét a fejéhez emeli/ Nagyon, nagyon erős a személyiségem. Ez jó is és rossz is, mert küzdésre késztet, de arra is, hogy nem tudok hallgatni. Egyáltalán nem vagyok konformista, és mindig azt kell tennem, amit én akarok /nevet/.  Elsősorban Lídia vagyok, és csak másodsorban egy komoly betegséggel küzdő, siketvak személy.

- Ön tehetséges, és humorérzéke is van. Mi az, amit úgy nevez, "a Nefi"?

-17 éves koromban II. típusú neurofibromatózist diagnosztizáltak nálam. Ez egy örökletes betegség,  ami folyamatosan terjed tovább, és az állapotom romlik. A testemen tumorok jelennek meg, és folyamatosan veszítem el a fizikális képességeimet. Rengetegszer operáltak. 20 évesen lettem siketvak, a bal szememmel látok halvány körvonalakat, nem tudok járni. És ha ez még nem lenne elég, leukémiás is lettem. Az én problémáimnak nincs megoldása, de elfogadtam, és alkalmazkodom a változásokhoz.

-Milyen emlékei vannak a gyerek- és fiatalkoráról?

-Vidéken látom magam, ahogy az unokatestvéreimmel játszom, megállás nélkül. Belém ivódott anyukám és apukám hangja, a víz csobbanása, néhány dal... Imádtam a Mecano-t (korábban népszerű, spanyol együttes), és megőriztem a lemezeiket: Hijo de la luna, Aidalai... Elolvasom a dalszövegeket, és elkezdek énekelni, táncolni. Ezek a boldogság pillanatai, de az örök boldogság nem létezik.

-E hónap 28-án lesz 41 éves. Milyen ajándékot kérne?

-/gondolkodik/ Hogy kicsit gondolkodjunk el az életünkről, a fontos dolgokról, amit nem értékelünk, mert túl elfoglaltak vagyunk. Szeretni és szeretve lenni: ez a fontos, nem pedig a pénz. A pénz semmi, olyan, mint egy boldogtalan szerelem.

 -Visszatérve az elejére... egy, az életéről forgatott filmhez már több is az esemény, mint kellene.

-Megfordult már a fejemben a dolog, ne higgye, de ez inkább csak álom... Talán egy rövidfilm még elképzelhető lenne, ami elmeséli a történetemet.  Nem kellene főszereplőt sem keresni, én magam lennék, egyáltalán nem vagyok szégyenlős. Sőt, a forgatókönyvet is megírnám, ha valaki megtanít, hogyan kell."

A "cued speech" - 2. rész

Beszélgetés egy "cued speech"-használóval

(Az interjú eredeti verzióját és forrását a címre kattintva találod. Az interjú alanya Tiffany Matthews, amerikai siket, siket szülőkkel, kohleáris implantátummal, jó beszédértéssel. A kérdező pedig Aaron, aki kiskora óta szintén ezt a kommunikációs formát használja, és blogjában is ezt a témát dolgozza fel.)

A: Mi okozta a hallásvesztésedet, és milyen kommunikációs formát alkalmazva nőttél fel? 

TM: Siketként születtem, siket szülők gyermekeként, a genetikai jellegű Waardenburg szindrómával (apám, és apám családja is nagyrészt siket, különféle fokozatú hallássérüléssel, amit ez a szindróma okoz). Anyámmal nőttem fel, aki jelesített angolt használt velem. A családom megtanult jelelni is, de leginkább családi jelekkel, én inkább szájról olvastam, és hallókészüléket használtam kiskorom óta. Az iskolában egy totális kommunikációt alkalmazó program keretein belül tanultam, és ugyanitt végeztem.

A: Mikor találkoztál először a "cued speech"-csel? 

TM: Csak minimális szinten találkoztam vele az iskolai barátaim között, tehát volt róla fogalmam, mi is az, de nem igazán foglalkoztam vele. Egészen 2005-ig, amikor gimnáziumba mentem.  Igaz, hogy jelnyelvvel nőttem fel, de sokkal inkább a halláskészségemre támaszkodtam, mint a  jelelésre. Abban az évben kaptam meg az első kohleáris implantátumomat*, és rájöttem, hogy sokkal több mindent értek vele, ezért inkább arra fókuszáltam. De osztálytermi szituációkban nagyon bosszantott, hogy tulajdonképpen egyszerre két nyelvre is koncentrálnom kell: az angolra, és az amerikai jelnyelvre/ jelesített angolra. Végül arra jutottam, hogy ez így nem megy, túlságosan kimerítő számomra egyszerre odafigyelni a beszélő tanárra, és a más nyelvet használó jelnyelvi tolmácsra. Gyakorlatilag semmi értelme nem volt. Főleg a gimnáziumban, ahol olyan szavakat, nyelvezetet használnak, amire néha nincs jel, ezért a tolmács egyszerűsít. Emiatt én még zaklatottabb lettem, mert szerettem volna pontosan ugyanazt a tanulásélményt, amit az osztálytársaim; ők megkapták, én pedig nem.

Gondolkoztam, mit is tegyek. Aztán egy barátom, aki "cued speech"-et használva nőtt fel, azt javasolta, tanuljam meg én is, talán segítene. Felmentem a www.cuedspeech.com honlapra, és rájöttem, hogy ez számomra a tökéletes megoldás. Kinyomtattam magamnak a jeltáblázatot, és elkezdtem megtanulni, tanítani magam, hogyan kell használni, és így tovább.

A: Mikor kezdted el tanulni?

TM: A gimnázium első éve után, vagyis 2006 nyarán tanultam meg a jelrendszert.

A: Mikor kértél először ilyen tolmácsot? Milyen volt az első tapasztalat? 

TM: Amikor rövid kihagyás után visszatértem az iskolába. Ezalatt nem igazán használtam a jelesítő beszédet, mert nem volt kivel gyakorolni, de tudtam ezt, és még az iskolakezdés előtt újra átnéztem. Az első dolgom az volt, hogy jelnyelvi tolmács helyett jelesítő tolmácsot kérjek. Eléggé meglepődtek, mert korábban mindig jelnyelvi tolmácsom volt... Élénken emlékszem az első órára. Tulajdonképpen iskolai életem legjobb napja volt. Nagyon ideges voltam... kételkedtem magamban, óra előtt kérdezgettem magamtól, "Érteni fogom őket? Megértenek majd engem? Jobb lesz később, mint eddig volt?" Ezek a kérdések forogtak a fejemben, egészen addig, amíg végül találkoztam a jelesítő tolmáccsal, és elkezdődött az óra. Csodás volt! Végre mindent értettem, ami az osztályteremben történt.

/.../

A: Milyen tanácsot adnál azoknak a hallássérülteknek, akiket érdekel a jelesítő beszéd, vagy a lehetőség, hogy "cued speech" tolmácsot vegyenek igénybe?

TM: A tanácsom: GYERÜNK! Sokféle szempontból érdemes, sosem gondoltam/álmodtam volna. Hálás vagyok a jelesítő beszédnek. Ez persze rólam szól, és ez attól is függ, kiről van szó, milyenek az illető tapasztalatai. De alapvetően azt mondanám, hogy aki gondolkozik azon, hogy megtanulja a rendszert, vagy jelesítő tolmácsot használjon, az legyen határozott és eltökélt a változtatásra, mert a változás nagy lesz, de a jutalomért megéri.  

/.../